Ahol a cicák otthon vannak – egy város, ami példát mutat emberségből

Fiamék nemrég egy gyönyörű helyen nyaraltak. Nem a tengerpart, nem a hegyek, és nem is a neves látnivalók voltak azok, amik igazán mély nyomot hagytak bennük. Hanem valami sokkal egyszerűbb, de annál emberibb – és számomra is felejthetetlen –, amit az egyik ottani kisváros utcáin láttak. Egy olyan csoda, amit nem plakátokon hirdetnek, hanem csendben élnek meg nap mint nap a helyiek. Egy város, ahol a cicák valóban otthon vannak.

Nem volt különleges állatmenhely, nem volt hangos kampány vagy színes brosúra. Csak nyitott ajtók, vízzel teli tálkák, árnyékos kuckók és etetőhelyek mindenfelé. Cicák a kávézók lépcsőjén, bolt bejáratánál szundikáló vörösek, virágágyásban hemperegő tarkák, vendéglők asztalai alatt doromboló ezüstszürke cirmosok. Nem voltak gazdáik – de mégis mindenkié voltak. Az egész városé.

A fiam megállt egy apró könyvesbolt előtt, ahol az ajtóban egy fekete-fehér cica hevert békésen. A boltos mosolyogva intett, hogy csak óvatosan lépjenek be, „ő a reggeli műszakos”. A vendéglő, ahol vacsoráztak, külön menüpontban tüntette fel: „Friss víz négylábú vendégeinknek is mindig elérhető.” Egy patikusnál pedig cicakeksz volt kikészítve a pult mellé – nem eladásra, hanem szeretetből.

A városban nem létezik gazdátlan állat – mert ők nem „gazdátlan senkik”, hanem az egész közösségé. Az ott élők közösen gondoskodnak róluk: etetik, itatják őket, figyelnek az egészségükre, szükség esetén állatorvost hívnak, ivartalaníttatják, ha kell, még meleg takarót is visznek nekik az enyhe tél ellenére is. Ez nem szabály, nem kötelező, nem üzlet – hanem szívből jövő, természetes emberi gesztus. A városvezetés nem csak tudomásul veszi a létüket, hanem támogatja is: kialakított pihenőhelyek, apró házikók, figyelmeztető táblák védik őket. 

És ami a legmeghatóbb: ezek a cicák szelídek. Nem félnek az embertől, nem bujkálnak, nem karmolnak, fújnak, vagy harapnak. Csak néznek – hosszan, kíváncsian és békésen. Mintha tudnák, hogy biztonságban vannak. Hogy itt szeretve vannak. Hogy itt nem kell harcolniuk az életükért.

Amikor hallgattam a fiam történetét, egy különös szomorúság is költözött belém. Ez a város nincs is olyan messze tőlünk – alig több, mint 1000 kilométer csak. De mégis egy univerzum választ el bennünket tőle. Mert nálunk még mindig magyarázkodni kell, ha valaki megetet egy utcai állatot. Mert nálunk még mindig vita tárgya, hogy „kinek a dolga lenne” az elesettek sorsa. Mert nálunk az állat gyakran csak „probléma”, nem pedig társ, lény, aki ugyanúgy érez, fél, örül és szeret.

És közben ott, abban a kisvárosban, valami egészen más történik. Nem az ember uralkodik az állat felett, hanem együtt él vele – méltósággal, tisztelettel, szeretettel. Nem nagy szavakkal, hanem kis tettekkel. Mert ott még él az, ami itt már egyre ritkább: a valódi emberség.

Kívánom, hogy egyszer mi is eljussunk oda – nem kilométerben, hanem lélekben.

(Ha tetszett ez a történet, oszd meg másokkal is. Talán így egy lépéssel közelebb kerülünk mi is ahhoz a világhoz, ahol a jóság nem különlegesség, hanem természetes része a mindennapoknak.)