Nem messze volt tőlem, ahogyan azt a Tarot lapjai újra és újra jelezték. Egy nagy csatornacsőben húzta meg magát – egy olyan helyen, ami védelmet nyújtott neki, és ahol emberek valóban gondoskodtak róla.
Valaki szólt, megtalálta – és pontosan úgy történt minden, ahogy a kártyák üzenték.
Ez a blog most nemcsak a történet vége, hanem a tanulságok összegzése is.
Köszönöm minden megosztást, üzenetet, szándékot és együttérzést.
A Tarot segített, de nélkületek ez nem valósulhatott volna meg.
Az emberség, amit kaptam – és amit Marci is érzett – megerősítette bennem, hogy létezik egy csendes összekapcsoltság közöttünk.
Sokan úgy gondolják, a Tarot jóslás.
De valójában: iránytű.
Ez a történet is ezt bizonyította.
A lapok – kérdésről kérdésre – nem megmondták a jövőt, hanem segítettek látni, érezni, olvasni a valóság finom rezdüléseit.
Ez nem varázslat, hanem egy belső párbeszéd térképe, ahol a lélek kérdez, és az univerzum válaszol.
Hogy minden helyzetben van egy belső hang, amit meghallhatunk.
Hogy a Tarot nem kívülről mond meg valamit – hanem belülről mutat rá arra, amit amúgy is tudnánk, ha csendre hajolnánk.
Hogy az univerzum beszél hozzánk – szimbólumokkal, embereken, állatokon, eseményeken keresztül
.És talán a legfontosabb:
Soha ne becsüljük alá az együttérző figyelem, a közösség és a hit erejét – mert ezek együtt valóban hazavezetnek.
Fáradt, de már jóllakottan alszik.
A történet lezárult, de a tanulás nem.
Ez az utazás egyszerre volt fájdalmas, reményteljes és tanító.
És azt kívánom, hogy mindannyiunk életében legyen egy ilyen belső iránytű – akár Tarot formájában, akár egy emlékezetes történeten keresztül.
Köszönöm, hogy velem tartottatok ezen az úton.
És ha egyszer elveszve érzed magad: hallgass a belső iránytűdre – és merj kérdezni.
A válasz – valamilyen formában – mindig úton van feléd.
Marci és Mázli emlékére – és mindenkiért, aki keresett már bármit, bárkit – és hitt benne, hogy megtalálja.