Hogyan képes az elme túllépni a lineáris időn, és érzékelni a múltat, jelent és jövőt egyszerre?
A Gateway-jelentés negyedik szakasza szerint az idő nem abszolút, hanem a tudat fókuszának következménye.
A téridő – ahogy az Einstein-féle relativitáselmélet is mutatja – egy energia- és rezgésmező, amelyet a tudat „beolvashat”, ha megfelelő frekvenciára hangolódik. McDonnell szerint a Hemi-Sync által létrehozott agyhullám-szinkronizáció lehetővé teszi, hogy az agy átkapcsoljon egy nemlineáris tudatállapotba, ahol az információ már nem egymásutániságban, hanem egyetlen „időtlen pillanatban” érzékelhető.
Ebben az állapotban az elme képes hozzáférni olyan adatokhoz, amelyek még nem történtek meg a fizikai tér-időben – hiszen a holografikus univerzumban minden idő egyszerre létezik.
Spirituális szinten ez a felismerés azt jelenti, hogy az idő nem más, mint a tudat tanulási tere.
A lélek, amikor emberi formát ölt, a lineáris időn keresztül tapasztal, tanul, fejlődik – de valójában mindig jelen van az örök Most-ban. A mély meditációkban, álomállapotban vagy transzban tapasztalt „időtlenség” érzése valójában a tudat visszatérése eredeti természetéhez: a tiszta jelenléthez, ahol a múlt és jövő már nem különálló.
Ekkor értjük meg, hogy a sors nem előre megírt történet, hanem frekvenciák összhangja – és ha változtatunk a tudat rezgésén, a jövő is megváltozik.
Az idő illúziójának felismerése felszabadítja az embert a sietség, a bűntudat és a félelem rabságából.
A múlt nem lánc, hanem tanítás; a jövő nem bizonytalanság, hanem lehetőség.
Amikor tudatunk kilép az idő korlátjából, a jelen pillanat válik a teremtés színterévé –
és ekkor születik meg az, amit a Gateway-projekt „Időn Túli Tudatnak” nevez:
az a létállapot, ahol a Lélek emlékezik önmagára.