Az OBE során az agyhullámok jellemzően theta–delta tartományban rezegnek, miközben a test fiziológiai állapota mély relaxációs szinten marad.
A Hemi-Sync hangfrekvenciák hatására a két agyfélteke fázisszinkronba kerül, ami létrehozza a „lebegés” érzését: a tudat már nem a testtel azonosul, hanem a testet külső perspektívából érzékeli. A modern neurofiziológia szerint az OBE-élmény részben a temporoparietális junkció aktivitásához köthető – ez az agy azon területe, amely a testtérkép-érzékelésért és az én-határokért felelős.
A Gateway-módszer azonban azt állítja, hogy ez nem csupán neurológiai illúzió, hanem a tudat tényleges áthelyeződése egy másik energiaszintre – mintha az információmezőn belül új koordinátára fókuszálna. A CIA-jelentés szerint ilyenkor a tudat „kvantum-ugrást” hajt végre a rezgési frekvencia megváltoztatásával, ami lehetővé teszi a nemfizikai környezetek és entitások érzékelését.
Spirituális nézőpontból az OBE nem más, mint a lélek természetes mozgása a különböző valóságszintek között.
Amikor a test pihen, a tudat visszatér eredeti, szabad állapotába, és újra kapcsolatba lép saját multidimenzionális valóságával. Sok hagyomány szerint – például a tibeti jóga nidra vagy a sámánutazás gyakorlataiban – a testelhagyás a lélek tudatos visszavonása a sűrű anyagi térből.
Nem menekülésről van szó, hanem a felismerésről, hogy a létezés nem korlátozódik a testre. Ebben az állapotban az ember megtapasztalhat:
Az OBE tehát a kapu a multidimenzionális önvalóhoz.
A testelhagyás élménye arra tanít, hogy nem a testben vagyunk, hanem a test van bennünk – a tudatunk terében.
Amikor ezt felismerjük, megszűnik a haláltól való félelem, és új értelemben tapasztaljuk meg az életet. A LélekTér-Kép szemléletben az OBE nem „különleges képesség”, hanem az önazonosság tágulásának jele.
Ahogy a tudat egyre mélyebben ráébred saját természetére, már nem a testhez kötötten él, hanem az energiamező egységének részeként. A testelhagyás tehát nem a fizikai világból való kilépés – hanem a valóság valódi természetének belépése.