A rövid válasz: nincs.
A hosszú válasz: csak addig félünk tőlük, amíg nem értjük, mi ők valójában.
A kóbor lelkek (vagy inkább: itt rekedt tudatmaradványok) nem gonoszak, nem ártani akarnak, és nem is képesek olyasmire, amit a filmek vagy rémtörténetek sugallnak.
Ők többnyire zavarodott, fényt kereső tudati lenyomatok, akik elakadtak egy átmeneti állapotban.
Nem démonok, nem ellenségek – hanem érzelmi visszhangok, akik nem tudják, hogy a földi világot már el kellett volna engedniük.
A félelem abból fakad, hogy az emberi tudat a halált az ismeretlennel azonosítja.
És ami ismeretlen, az könnyen tűnik fenyegetőnek.
De amint megértjük, hogy ezek a „szellemek” nem kívülről jövő erők, hanem a tudat bennrekedt rétegei, a félelem feloldódik.
Olyan ez, mint amikor egy álomkép megrémít – de amint felébredünk, látjuk, hogy a fény sosem tűnt el, csak mi hittük másnak a sötétséget.
A legfontosabb, hogy ne harcoljunk és ne féljünk, hanem szeretetteljes távolságból forduljunk feléjük.
Ha érzékeled egy ilyen jelenlét lenyomatát – például nehéz energiát, hideg érzetet, vagy „valaki itt van” érzést –,
próbáld meg így megszólítani csendben:
„Látlak. Béke legyen veled. A fény hív, menj nyugodtan tovább.”
Ez nem varázsszöveg, hanem rezgésváltás.
A félelemből szeretetbe lépés azonnal megváltoztatja a tér energiáját – és ezzel ők is felszabadulnak.
Egyetlen kóbor tudat sem állhat meg sokáig ott, ahol szeretet és béke van jelen.
A fény magasabb rezgése egyszerűen feloldja a nehéz energiákat.
Ezért minden ima, gyertya, hála, nevetés, zene vagy kedvesség tisztítja a teret, és emeli mindkét világ rezgését.
Ha a szíved nyitott és tiszta, nincs mitől félned – mert a fényben járó ember maga is fény.
És ahol fény van, ott a sötétség már nem létezik – csak emlék.
A fény soha nem fél a sötétségtől – csak megvilágítja, hogy mi volt félreértve.
Amikor szeretettel nézünk a láthatatlanba, a félelem megszűnik létezni.
LélekTér-Kép 🌿
A felismerés megajándékoz azzal, amiről sosem hitted, hogy elérheted.